Irány Zalakaros, avagy az utazás

Zalakaros, 2011.07.04.

Zsombi napok óta kérdezte már: mikor utazunk? Szépen számolgatta az éjszakákat, mennyit is kell még aludni. Amikor elárultuk neki, hogy az idén is Zalakaroson töltünk egy hetet nyáron, nem nagyon tudta hova tenni a dolgokat. Aztán amikor megnéztük a tavalyi képeket, videókat, már minden rendben volt.

Hétfőn hét óra tájban ébredt Zsombus, megreggelizett, kicsit pakolásztunk még, majd fél kilenc tájban neki vágtunk az útnak. Az M3-ason szépen haladtunk. Maci újra és újra feltette a kérdéseit a futótűzről, majd énekelgetett kicsit. Abszolút nem volt nyűgős. Megbeszéltük, hogy Zalakaros messze van, és ő ezt el is fogadta: mondta is: sokat kell utazni. Budapesten nagyon szépen keresztül mentünk, így a várakozással ellentétben már fél tizenkettő tájban ott voltunk a ,,kajázó helyen”. Maci azonban nem volt éhes, így mentünk is tovább. A kisfiunk nézte az autókat, ha valaki feltűnően gyorsan ment az autópályán, akkor megkérdezte: - Apa, ez őrült autós?

Lassan közeledtünk a Zalakomáromi letérő felé és két dolog lett csak világos előttünk: az M7-es autópálya ezen szakaszán nincs étterem, illetve Zsombika elaludt. Közben apának is eszébe jutott, hogy a laptopjához nem hozta a tápkábeljét, így aztán bementünk Nagykanizsára, hogy amíg Maci alszik vegyünk tápkábelt. Zsombus egy órát aludt, mire felébredt én is mindent elrendeztem.

Útban Zalakaros felé Nagyrécsén, a Berényi fogadónál ebédeltünk. Remek volt a kaja, és a fogadó is nagyon szép. Volt kis tó, szökőkút, lovacskák, és játszótér is. Zsombikánk húsilevest, majd egy kis palacsintát evett, és kiadta a jelszót: irány Zalakaros.

Miután lapakoltunk, azaz elfoglaltuk a szállást, Anya és Zsombor el is vonult a strandra. Hét óra tájban egy nagyon jókedvű, elégedett, de kicsit fáradt Maci érkezett vissza.