Amikor útra keltünk Parádfürdőre, még nem tudtuk milyen kalandnak vágunk neki. Persze, nem voltunk ezzel egyedül…
Szerencsénkre már délután elindultunk Nyíregyházáról. Az úton csak az éreztük, hogy fúj a szél, de semmi veszélyt nem éreztünk. Maci is nyugodtan ült a székében. Aztán Verpelét környékén elkezdett esni a hó, de akkor már közel voltunk a szállodához.
A szállodában aztán elfoglaltuk a helyünket, és jó Mackónk szájtátva figyelte, hogy szakad a hó. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy lássuk, ilyen mennyiségű hóban aligha fogunk a következő három napban kimozdulni a szállóból. Zsombust ez a tény abszolút nem zavarta. Mentünk fürödni, a szobákban meleg volt, és jó volt a kaja is. Az viszont kár volt, hogy nem hoztunk magunkkal szánkót. A szálloda parkjában lehet volna csúszkálni kicsit. Mindig is vágytunk arra – csak nem mertünk eljönni decemberben – hogy egyszer télen lássuk a Mátrát. Nos, most megkaptuk…
Nem is volt gond Hollóstetőig. Akkor Macinak pisilnie kellett. Ami nem volt egyszerű mutatvány, mert az utak ugyan el voltak takarítva, de az út mellett nem tudtunk megállni. Egészen Lillafüred elejéig nem tudtunk megállni. Akkor bekanyarodtam egy kis útra. Zsombi elvégezte a dolgát, majd nem tudtunk kitolatni… A kerék csak kapart a hóban… Pár percig próbálkoztam, de semmi eredmény. Zsombi pedig megijedt, hogy örökre ott ragadtunk. A mesékben elég sűrűn előfordul ilyesmi (lásd Thomas), úgy hogy a tapasztalatai alapján reménytelennek ítélte meg a helyzetet. Nem volt egyszerű a helyzet, kiszabadítani a kocsit és közben vigasztalni sírós Bocsunkat. Nemsokára anya kérésére egy másik gépkocsi kihúzott bennünket, de jó Mackónk csak lassan nyugodott meg. Miskolcon átmentünk mire abbamaradt a pánik…
