És Zsombor beköltözött...

Nagy várakozással néztünk a nap elé. Tobb okból. Először ugye, a Gyámhivatal. Az örökbefogadás felelőlésénél már jártunk korábban háromszor, egy nagy kedves, aranyos hölgy. Nem is csalódtunk benne. Gyakorlatilag mindent előkészített, igazából csak alá kellett volna írni. Ha nem lett volna lelkiismeretes, és nem mond el mindent aprólékosan szóban. Ami végülis nem volt hiába való, mert tényleg nem árt tudni a jogi dolgokat. Nagyon sokmindent tudtunk, gondoltunk, de ez most megerősítést nyert. Fixálódott, hogy a végleges döntésünket Zsomborral kapcsolatban december 17-én kilenc órakor kell bejelentenünk. És, ha igent mondunk, akkor onnantól kezdve Zsombor végleg a mienk. Én szeretem volna a harminc napot rövidíteni, de erre a törvény nem ad módot. Megismerkedtünk Zsombor új gyámjával is, akit a TEGYESZ rendelt ki hozzá. Megtudtuk, hogy orvoshoz a határozattal lehet vinni. No, igen. Megjegyzem ez az orvoskérdés sem egy egyszerű dolog, mert fogalmunk sincs kit válasszunk. Az ismerőseink a város más részein laknak, mindenkinek van egy tuti tippje, egy jó gyermek háziorvosa, aki kedves, aranyos megminden... De a feleségem ragaszkodik hozzá, és ebben igaza van, hogy olyat válasszunk, aki a közeli egészségházban dolgozik, hogy ne legyen kötve hozzám, mert ha én például pesten vagyok iskolában, akkor hogy jut el oda? Ez a kérdés igazából csak december 17 után esedékes, mert csak akkor lehet leadni a TAJ-kártyát, de egy jó szülő ugye előre látó.

A Gyámhivatal után irány Zsomborért. Azaz majdnem. Vissza harisnyanadrágért, mert repkednek a minuszok. Bár, a kocsiban jóidő van, de ugye sohasem lehet tudni... Aztán meg tankolni, mert a nagy igyekezetben ezt is majdnem elnéztem. A nevelőszülők és családja elbúcsozott Zsombortól. Szerdán csináltak róla videót, meg egy rahedli fotót. Persze tegnap este és ma reggel is folytatódott náluk. A búcsú közben nem kell nagy dologra gondolni, csak szerette volna náluk még mindenki utoljára megsimogatni. A ruhák mindegyike kicsit nagy volt. Meg kell tanulni vásárolnunk. Meg a méreteket. Mert például a nevelőanyánál egy 17-es cipőt hordott, én vittem neki 19-est, 21-est, majd még egy 21-est és ez utóbbi lett jó rá. Az overállnál is mutattak hármat, aminek háromféle számozása van, hogy az mind jórá. Kicsit nagy lett rá, de nem bánkódunk, mert állitólag tavszra belenő.

Kis beszélgetés után gyorsan felöltöztettük és a kocsiba raktuk Zsombit. Szegény nagyon sírt. A nevelőszülők is. Meg mindenki. Érdekes módon az indulás után nem sokkal abbahagyta. Teázgatott majd nemsokára elaludt. Apósom szólt telefonon, hogy kanyarodjunk arra, mert kész az ebéd, és ott van a három unoka ( 7, 9, 10 évesek), mert iskolai szünet van. Ők is megnézték Zsombit, de nem nagyon véleményezték. Láthatólag nem voltak benne biztosak, hogy ők ezt akarják... Gondolom eszükbe jutott, hogy ezentúl hogyan lesz, játszunk-e annyit velük, mint eddig.

Ebédre Zsombi jól bekajázott. Hol az anyukája, hol az én ölembe evett. A délutáni alvás ezúttal sem akart menni, aztán három óra tájban elaludt. Miután azt az instrukciót kaptuk a nevelőszülőtől, hogy egy óra után ébresszük fel, így a feleségem fel is ébresztette, de ez nagyon nem tetszett a kölöknek... Először a teát sem fogadta el, majd őmaga kereste meg a teásüveget és jelezte, hogy inni akar, majd mint, aki jól végezte dolgát felkapta a cumit és berakta a szájába :)

A peluscsere sem egy egyszerű mutatvány. Ráadásul úgy, hogy megpakolta rendesen. Amikor elkezdjük öltöztetni már üvölt. Igyekszünk gyorsak lenni, mindent előre összekészíteni, de állandóan mozog, ficánkol. A peluscsere kétemberes feladat... Nincs mese. Szerettük volna egyből megis fürdetni, de annyira álmos volt még mindig, hogy inkább hagytuk hadd aludjon bármi is lesz éjszaka. Így aztán Zsombi fél hét tájban újra elszenderült... Kb. félórát aludt majd irány a fürdőkád.

A fürdővíz elkészítése rám volt bízva. Ami valljuk be nem egy diplomás feladat. Sikerült is jósok habot csinálnom. Aztán mint, aki jól végezte a dolgát elmentem Zsomborért. Amikor visszaértünk kiderült, hogy a kádban csak hab van, mert nem dugtam be a dúgot... Mi nem fektettük le Zsombit a vízbe, csak akkor amikor kellett, ahhoz, hogy megmossuk a lába közét, fenekét. Ilyenkor persze sírt, meg rémülten kapaszkodott. Aztán előbb a feleségem, majd én is igyekeztem megmosni, lehúzni a kukiját, de nem nagyon sikerült... Pedig többszőr is próbálkoztunk. Miközben Zsombi érdeklődve figyelte mit matatunk a lába között. Abban maradtunk, hogy telefonos segítséget kérünk...

Tíz órakor Zsombi jelezte, hogy álmos. És valami négykézlábas, kutyapózszerűben el is szenderült. Pár perc múlva kihúztam a hasa alól a lábait, és oldalra billentettem, amire fel sem ébredt. Éjszaka háromszor felsírt, de amikor kapott egy kis teát, akkor visszaaludt. Ki tudja mit álmodhatott?

Mellesleg én semmit... (Bár, a feleségem szernt horkoltam.) Mindenesetre én úgy emlékszem, hogy szinte végig fent voltam, és hallgattam Zsombi szuszogását. Mert a fene se gondolta volna korábban, de ez is lehet öröm...